23. fejezet

A két napból három lett, de végre hosszú kihagyás után itt az új feji. Egészségetekre! :)

 23. Kíváncsi emberek

Öten mentünk Seattle-be. Jake és Nessie kettesben a Vanquish-el, Edward, Angie és én a Volvóval. Aroék információi alapján Dr. Bencroft lakásáról nyomoztak, így odamentünk, hátha szerencsénk lesz. Nem volt otthon. Semmiből se tartott Edwarddal bejutnunk a házába. Edward hamarabb kikapcsolta a riasztót, mint hogy az képes lett volna minket érzékelni. Átkutattuk a házat egy szűk félóra leforgása alatt, de nem találtunk semmi lényegeset.
– Biztos az egyetemen vannak mindketten.
– Elég valószínű. Gyerünk oda! Belenézek az egyikőjük fejébe, aztán valahogy rávesszük őket, hogy mindketten idejöjjenek.
– Gyerünk!

Izgalmas dolog valakit lépre csalni. Gyakorlatilag bűncselekményt követtünk el máris a betöréssel, de nem hagytunk nyomot magunk után. Kárt se tettünk semmiben. Az egyetemen Petert találtuk meg először.
– A kezünkre játszanak. Peternek egyfolytában a találkozón jár az esze. Estére Bencroftnál találkoznak.
– Edward, meg kéne sürgetni a dolgot. Angie nem ér rá addig.
– Tulajdonképpen ráérnék, de anya halálra aggódja magát. Apa a kórházban fekszik, én meg félájultan jöttem el otthonról.
– Támadt egy ötletem. Bella, te jobban ismered Petert. Hívd fel Peter hangját utánozva Bencroftot, hogy valami hihetetlenre bukkantál, és azonnal találkoznotok kell!
– Máris.
Tárcsáztam Bencroft mobilszámát, persze a sajátomat rejtetté tettem.
– Dr. Bencroft. Kivel beszélek?
– Peter vagyok. Professzor Úr, valami hihetetlenre bukkantam a kutatásunkkal kapcsolatban. Találkoznunk kellene, most rögtön!
– Nem ér rá estig?
– Szerintem nem. Lehet, hogy veszélyben vagyunk!
– Jöjjön a lakásomra! A számítógépéről töröljön le mindent, de előtte mentse le egy pendrive-ra! Azt könnyű elrejteni. Találkozzunk egy félóra múlva!
– Fél óra múlva Önnél vagyok!
Már csak a tárcsahang válaszolt. Most Edwardon volt a sor.
– Peter?
– Igen.
– Jöjjön most azonnal a lakásomra! Az otthoni gépéről töröljön le mindent a kutatásunkkal kapcsolatban, de előtte mentse le egy pendrive-ra! Azt könnyű eldugni. Lehet, hogy az életünk is veszélyben van. Huszonöt perc múlva legyen nálam! Megértette?
– Igen professzor Úr! Azonnal megyek, amint a gépemmel végeztem.
Angela tátott szájjal hallgatta a hangutánzó showt, amit Edwarddal produkáltunk.
– Ezt, hogy csináljátok?
– Angie, erre bármelyik vámpír képes, sőt még Nessie is. Tökéletesen uraljuk az összes izmunk működését, még a hangszálainkat mozgató izmokét is, e mellé pedig minden vámpírnak abszolút hallása van. Így, bárki hangját le tudjuk utánozni. – magyarázta Angie-nek Edward mosolyogva. Újabb pont Angie szemében a vámpírság mellett.
– Cseszd meg Edward, és te is, Bella! Bencroft hangján beszélni, meg ennek a Peternek! Ez állati volt. Ha nem a saját fülemmel hallom, és a saját szememmel látom, el nem hiszem, hogy ez lehetséges.
– Mondtam Angie, néhány hét a közelünkben és nem fogod tudni mi igaz a világból, és mi kitaláció. Én is így voltam az elején.
Az egyetemhez a Volvóval mentünk, mert a Vanquish-t mindenki, aki csak látja, megjegyezte volna, a Volvónk viszont megszokott látvány volt. Nessie, hogy rátegyen Angie kiakadására, elkezdte neki utánozni az előző mondatát, a mi válaszainkkal együtt, természetesen minden szónál a megfelelő hangot használva.
– Nessie, legalább te ne csináld! Ilyen nincs! Mostantól keresztkérdéseket kell feltennem, ha biztos akarok lenni benne, hogy kivel beszélek közületek.

Visszaértünk a másik kocsihoz. Elmentünk újra Bencroft házához. Jacob és Nessie a ház közelében parkoltak le, míg mi, háromutcányira a kertes házak között. Mindketten felismerték volna a Volvót, és menekülőre fogták volna, az Astont viszont még nem látta egyikük sem. Még hátra volt húsz perc a találkáig. Ahogyan ültünk a kocsiban unatkozva, Angie fényképeket készített a környék házairól.
– Miért fényképezel egyfolytában, Angela?
– Sose tudom, mire lehet majd jó egy ilyen kép. Történik, mondjuk valahol egy betörés a kertvárosban, hogy stílszerűek legyünk, és ha van egy ilyen képem, akkor nem kell elmennem csak azért, hogy lekapjak egy kertes házat. Meg sosem tudhatom, mi olyan kerül a lencsém elé, amit esetleg észre se veszek, amikor fotózok. Mint a te pillantásod az ebédlőben Edward felé. Csak egy pillanat volt. Otthon vettem csak észre én is. Amikor a kép készült nem is téged figyeltelek a keresőben. Most is! Nézd ezt a képet! Milyen gyönyörű szőke kislány áll minket nézve, annak a háznak a kertjében. Alig több két évesnél és minket figyel. Nem is úgy áll ott, mint egy kétéves. – Angie pontosan úgy reagált a természetfeletti dolgokra, ahogyan én is annak idején. Hirtelen másként kezdtem figyelni a világra. Nem hittem többé a nyilvánvaló látszatnak. Mindent jobban megnéztem magamnak és próbáltam a dolgok mögé nézni. Ezért aztán nem tartott sokáig rájönnöm a Jacobbal kapcsolatos titokra se, pláne, hogy ő is azt akarta, hogy megfejtsem. Angie közben kattintott egy újabbat.
– Ez nem igaz! Ő is valami hozzánk hasonló?
– Miről beszélsz?
– A kislányról, akit az előbb lekaptam. Most rázoomoltam és készítettem róla egy közelit. Nézzétek a szemét! – nyújtotta előre közénk a gépet – Alapból világosszürke, de valami furcsa is van benne. Olyan érdekesen törik meg a fény a szemén.
Angyali szépségű a kislány a képen. Az a fodrozódó szőke hajzuhatag, olyan törékeny, mint egy igazi porcelánbaba. Tényleg furcsa volt a szeme a kijelző képén. A kocsi árnyékos oldalán ültem, így lejjebb engedtem az ablakot, hogy ne zavarjon az üveg a látásban, és megnéztem magamnak a gyerkőcöt. A legfurcsább az egészben, hogy még mindig minket figyelt. Hallottam a szívét dobogni, tehát nem vámpírgyerek. Egy probléma lehetőséggel kevesebb. A szeme viszont… Tényleg szürke, de ahogy a napfény rávilágított a szemére a szivárvány összes színében verte vissza fényt az íriszének egy része. A szemem sokkal jobb, mint Angie gépe, így láttam, hogy nem kontaktlencse van a szemében, ami elég elképzelhetetlen is egy ekkora gyereknél, hanem a szeme ilyen… ezüstszürke. Borzongásszerű érzés futott át rajtam. Éreztem, hogy valami emberfelettibe botlottunk, magunkon kívül. Mielőtt Edwardnak szólhattam volna, belém fojtotta a gondolatot.
– Emberek, izé vámpírok…– kuncogott zavartan, – színpadra! Elég a pihenésből. Jacob szemén át látom, hogy Peter is megjött. Igyekezzünk, mielőtt túl sokat tudnak csevegni, mert rájöhetnek, hogy mi a helyzet és üldözés lehet belőle.
– Azt nem hiszem. Kiüssem őket, míg odaérünk?
– Még ne! Majd szólok, ha menekülni akarnak.
– Miért nem Nessie-n át figyeled őket?
– Mert Nessie ravasz, és el tud előlem titkolni dolgokat, Jacob pedig nem. Sokkal kényelmesebb, ha százasra bízhatom a kiolvasott gondolatban, ahelyett, hogy minden idegszálammal azon kell csüngeni, hogy hol van lyuk a gondolatok között.
– Ez szép! Ennyire nem bízol a saját lányodban? – kapott tőlem egy igazi medve puszit a vállába. Méregből jött, így erő is volt benne tisztességgel. Recsegett a teste az ütésem nyomán. – azért a dühöm ellenére mosolyogtam rajta.
– Áááá! Bella, ez nagyon fájt!
– Ha mégegyszer azon kaplak, hogy nem bízol meg a saját gyerekedben, kitépem a karodat és baseball ütőnek fogom használni a bizalmatlan fejed szétveréséhez! Az fog majd igazán fájni! – közöltem vele, fülig érő szájjal. Nem vagyok képes rá haragudni semmiért sem igazán. Szerelem…
– Angie, legyetek ügyesek! Rátok bízzuk. Ahogy útközben átbeszéltük, jó?
– Oké! Megyek.
Angie-hez rögtön csatlakozott Nessie és Jacob. Érdekes látvány volt, már megint a fordított erőviszonyok. Jacob farkasként iszonyú erős. Embernek se kutya az ereje éppenséggel, de Nessie simán összecsomagolja, ha emberi alakban van. A három alak közül a legkisebb a legerősebb. Ezt a két kíváncsi viszont nem tudja. Edwardnak könnyű dolga van a gondolatolvasással, látja is, ami bent történik, nekem viszont csak a fülem maradt. Erősen figyelni kezdtem.

– Jó napot! Dr. Bencroft?
– Igen. Kihez van szerencsém?
– Angela Wolf vagyok. Ő Vanessa Wolf. Az úr pedig Jacob White. Újságíró vagyok, és arról szeretnénk önökkel beszélni, amit a diákjával kutattak fel az internet segítségével. Kérem, bocsássák meg, hogy idebolondítottuk önöket, de nem áll módunkban megvárni az esti találkájukat! – Nessie nyilván megmutatta a tavalyi eseményeket Angie-nek, a nevek, amiket kitalált, erre utalnak.
– Milyen kutatásról beszél? Mi nem kutatunk semmi után.
– Kérem, Dr. Bencroft! Fél órával ezelőtt a fülem hallatára vallották ezt be hallgatólagosan a telefonba. Ugyanis önök nem egymással beszéltek fél órája, hanem Edward és Bella Cullennel. Az ő megbízásukból, de a saját szabad akaratunkból vagyunk itt, hogy megbeszéljük önökkel, amit felfedeztek. Előre bocsátom, hogy most azonnal távozhatunk innen, ha nem akarnak minket meghallgatni, de akkor csak egy választásuk marad az üggyel kapcsolatban: mindent elfelejteni és soha többé nem is említeni, hogy valaha is hallottak a dologról.
– És ha mi nem vagyunk hajlandóak „felejteni” és felkérjük önöket, hogy most azonnal távozzanak?
– Akkor a legnagyobb sajnálatunkra, egy rajtunk és a Culleneken is kívülálló, és általunk befolyásolhatatlan hatalom olyan gyorsan megöli magukat, hogy esélyük se lesz bármit tenni. De, nem kell így történnie. – ügyes Angie, kis hazugság a cél érdekében, de hasznos, és mellesleg, ez tegnap még igazság volt.
– Nos, mit tudnak javasolni? Miért nem a beképzelt Bella Cullen és a fakó férje jöttek ide?
– Végül is itt vannak. Kint várakoznak néhány háztömbnyire, de nem akarják, hogy fenyegetésnek tűnjön a látogatásuk, ezért kértek meg minket. Bármilyen furcsa is, nem kenyerük az erőszak. Dr. Bencroft, ismerem Bella Cullent néhány éve és ő minden, csak nem beképzelt. – tette hozzá Angie úgy, hogy hallatszott a hangján, hogy nagyon komolyan is gondolja, amit mond, jólesett, hogy megvédett az egyetlen emberi barátnőm.
– Hahh! Fenyegetés? Az indián barátja elég fenyegetően néz ki, de nem hiszem, hogy kettőnkkel egyszerre elbírna úgy, hogy még ez is nálunk van.
Edward kiugrott a kocsiból, én meg utána.
– Mi van?
– Fegyver van Bencroftnál! Várj! Menjünk vissza. Nessie elintézte.
– Mit tett?
– Odaugrott Bencrofthoz és kikapta a kezéből a kilenc milliméterest. Már szét van szedve darabjaira.
– Mi történt? – kérdezte Peter, izgatott hangon.
– Nem tudom. Az egyik pillanatban még a kezemben volt a fegyver, a másikban meg a földön hevert darabokra szedve.
– Higgyék el, amit az előbb mondtam! Önök valami olyanba tenyereltek bele, amiről jobb lenne, ha nem is akarnának tudni. Ami most történt az egy nagyon kis bemutatója annak a hatalomnak, amivel ujjat húznak. Én se láttam mi történt, de azt hiszem, tudom.
– Elhiszik, hogy most már tudni akarunk mindent? – Bencroft hangjából eltűnt a pökhendiség és egy kis egészséges félelem kezdett hallatszani belőle.
– Elhiszem Uram, de előbb mindkettejükben tudatosulni kell valaminek! Amit ma megtudnak, nem adhatják tovább soha! Legalább is anélkül nem, hogy meg ne beszélnék olyanokkal, akik kapcsolatban állnak azzal a mérhetetlen, és ha kell, gyilkos hatalommal, ami kíméletlenül megtorolja az árulást, mérlegelés és magyarázkodási lehetőség nélkül. Azért fogalmazok ilyen homályosan, mert nem tudom mit derítettek ki eddig, és ha bármi plusz információt adok az eddigi tudásukhoz, akkor átbillenhetünk azon a határon, ami után vagy megesküsznek a hallgatásra, vagy tenni fog róla valaki, hogy ne tudjanak senkivel se beszélni többé.
– Dr. Bencroft! Nem tudom, ön, hogy van vele, de azt hiszem, valami olyannal, ami olyan gyors, hogy nem is látjuk a mozgását, talán nem kéne szórakozni. Én megígérem, hogy nem árulom el senkinek, amit ma megtudok.
– Rendben Peter. Ha ön úgy érzi, nem bánom. Talán máris túl messzire mentünk. Megesküszöm, hogy nem árulom el, ami itt, ma, elhangzik! – kis szünet után recsegő hang hallatszott.
– Azt hiszem, akkor erre sem lesz szükség. – hallottam meg Nessie hangját.
– Mi tört össze, Edward?
– Nessie összetört egy diktafont, ami a kanapéban volt elrejtve. Felhívom Jake-et, hogy igazat mondtak, Nessie lefegyverzési trükkje ráébresztette mindkettőt, hogy itt most csak szépek lehetnek, okosak nem.
– Ezt meg, hogy csináltad? – hallottam újra Bencroft hangját.
– Úgy, hogy nem az vagyok, aminek látszom. – válaszolta Nessie, a hangjából ítélve, mosolyogva.
– Igen, Edward?
– Hihettek nekik. Őszintén gondolják.
– Kössz!
– Angie, Edward azt mondja, hihetünk nekik, őszintén gondolták a hallgatást.
– Ezt meg, honnan tudják?
– Angie! Engedd meg, hogy én válaszoljak! – szólt bele Nessie a beszélgetésbe.
– Mit akarsz tökmag? – kérdezte szinte nevetve, Bencroft. Nem tűnt fel neki, hogy Nessie nem úgy fogalmaz, mint egy gyerek.
– A tökmag vette ki a csúzlit a kezéből és tette ártalmatlanná. Szeretném tudni mit derítettek ki eddig? Amit elmondanak, azt kiegészítjük, ami pedig hiányzik, azt elmondjuk. Csak mi is kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit lehet kideríteni rólunk úgy, hogy máris céltáblává tették vele a homlokukat.
– Ezt, hogy érted?
– Csak, hogy tisztán lássák a helyzetet, amibe sikerült belemászniuk! Az anyám ma reggel elintézte a legfélelmetesebb hatalmat, ami csak létezik ezen bolygón. A maguk szerencséjére nem azzal kezdték, hogy magukat elhallgattassák, mert akkor már csak vértelen hullák lennének valami sötét sikátor mélyén. Hanem azzal, hogy meg akarták a családunkat büntetni a titok kitudódása miatt. Csak arra nem számítottak, hogy az anyám olyan hatalommal bír, amit a földön egyetlen hozzánk hasonló lény sem képes legyőzni. Ezért kénytelenek voltak hazamenni, dolgavégezetlenül és legyőzve.
– Igazság szerint vannak sejtéseink, hogy mit találtunk, de túl homályos minden. Lehet, hogy valakik ismerik a halhatatlanság titkát, ráadásul évszázadok óta. Viszont semmi bizonyíték sincs a kezünkben néhány fényképen és néhány régi festményen kívül. De honnan tudja Edward Cullen, hogy hihet az ígéretünknek?
– Onnan, most már bevallom, Edward az apám. Nem Vanessa Wolfnak hívnak, hanem Renesmee Carlie Cullen az igazi nevem. Az anyám pedig Bella Cullen. Az apám a világ egyetlen igazi gondolatolvasó vámpírja.
– Vámpír, na, ne nevetess!
– Az anyám is az már. Amikor születtem olyan súlyos sérüléseket okoztam neki, hogy Edward és Jake csak úgy tudta megmenteni, hogy átváltoztatták vámpírrá. Én ugyanis félvér vagyok, egy vámpír-ember hibrid. Csak a tizedét birtoklom az apám erejének és talán az egy százalékát az anyáménak, de még így is képes lennék önöket megölni néhány másodperc leforgása alatt.
– Felhívom a gyámügyet. Ilyen hülyeségekkel telebeszélni egy kisgyerek fejét! Hogyan lennének ők a szüleid? Egyikőjük sem több húsz évesnél! Te meg legalább kilenc vagy, bár ahogyan fogalmazol… akár még felnőtt is lehetnél.
– Kapaszkodjon meg! Tavaly szeptemberben születtem. Fizikailag bő egy éves vagyok. Sokkal gyorsabban fejlődöm, mint egy ember, de három év múlva, vagy talán kevesebb, amikor már olyan tizenhét-tizennyolc évesnek nézek majd ki, végleg megállok az öregedésben. Onnantól ugyanúgy halhatatlan leszek, mint a szüleim. De most nem rólam beszélgetünk. Mit találtak a neten, rólunk? – Nessie hangja olyan szuggesztív és ellentmondást nem tűrő lett a végére, hogy én sem tudtam volna kitérni az akarata elől. Néha kezdek megijedni a saját lányom képességeitől.
– A legrégebbi infó egy festmény az ezerhatszázas évek végéről. Mindenhol úgy szerepel, hogy Solimena műve a művészetek éjjeli patrónusairól, van köztük az a szőke hajú. Az a megszólalásig hasonlít egy bizonyos Carlisle Cullenre, aki a forksi kórházban dolgozik, mint sebész. A festményről viszont én régebben hallottam egy festményszakértő ismerősömtől. Nagyon furcsa dolgot fedezett fel. Évszázadokon átívelő módon egy festészeti stílus, olyan, mint egy DNS nyom, időről időre feltűnik a festészetben, majd el. A legnagyobb nevekhez köthető a dolog. Ez az ismerősöm észrevett még valamit. Ahol ez a stílus feltűnik, mindig felmerül egy férfi képe is. Meg egy nő. Akinek kisebb részletekben ugyan változik a külseje, de mindig felismerhető. Mintha reinkarnálódna. Az első kép, amin ez a festészeti stílus látszik a patrónus kép Volterra-ból. A név csak később kötődik a stílushoz, és a nő is, de az ismerősöm azt mondja, ha nem lenne teljességgel kizárt a dolog, akkor azt mondaná, hogy az a kép is ugyan annak a festőiskolának a műve.
Edwarddal egymásra néztünk, kint az autóban. Halhatatlanok lennének? De hogyan, ha nem vámpírok?
– A festmény ott lóg Carlisle dolgozószobájában, a házunkban.
– Azt kétlem. Eltűnt jó százötven éve.
– Nem gondolja, hogy az a kép talán valaki olyannál van, aki szerepel rajta? Mit találtak még?
– A spanyolnátha járvány idején volt egy hős orvos Chicagóban, aki nem betegedett meg. Carlisle-nak hívták és a személyleírása alapján Carlisle Cullen is lehetett. Egyik napról a másikra a járvány közepén eltűnt, hogy három évvel később feltűnjön a neve Milwaukee-ban. Találtunk még egy képet egy elmegyógyintézeti nyilvántartásból egy bizonyos Mary Alice Brandonról kilencszázhúszból. Ez a lány hivatalosan meghalt, de a megszólalásig hasonlít Alice Cullenre. A kedvenc nyomunk pedig, hihetetlen, de róla fénykép is van a Rochester-i társasági hírekben…
– Ne is mutassa, Rosalie Lilliane Hale! A nagynéném. Ő gondozott Jacobbal abban a néhány napban, míg anya átalakult. Ha rajta múlna, most nem beszélgetnénk itt, hanem estére önöket ő ölné meg, higgyék el a legkisebb irgalom vagy szánalom érzése nélkül! De az önök szerencséjére Rosalie-t elég könnyű lebeszélni a kétség kívül racionális, ám mégiscsak ostoba ötletekről.
– Uraim! – vette át a szót Angie, újra – Önök belepottyantak a legbizarrabb részébe a világnak. Nem kizárt még az sem, hogy mindketten részesei egy kicsit. Hallottam Bellától és Edwardtól, hogy ön Dr. Bencroft nem ijedt meg Bellától, amikor a közelében volt. Nos, az emberek ösztönös reakciója, ha egy vámpír a közelükbe megy, a félelem, mindenféle látható indok nélkül. Kevés kivétel van ez alól, és nemrég derült ki, gyakorlatilag néhány napja, hogy ez egy felettébb érdekes dologra ad okot gyanakodni.
– Mire?
– Nézzék! Én magam is ember vagyok, de különleges a magam módján. Én ugyanis soha nem féltem úgy a vámpíroktól, mint kellett volna, ahogyan Bella sem. Bella Cullen kényszerből lett vámpírrá, de lehet, hogyha nem esik teherbe a lányával, néhány nappal vagy héttel később, ő lett volna az első a történelem során, aki saját magát teszi azzá, ami most. Kiderült néhány nappal ezelőtt, az sem véletlen, hogy én sem félek tőlük. Bella iskolai osztálytársa voltam és barátnője vagyok egyébként. Kiderült, hogy ötvennégy százalékban vámpírnak születtem. Bella hatvan százalékban annak született, ami most. Hihetetlen, de a rémtörténetekben szereplő misztikus lények, a vámpírok, az evolúció termékei. Valamikor régen, feltehetően született egy vámpírgyerek és mivel ők irányíthatatlanok, csak a vérszomjuknak engedelmeskednek, elkezdődött a vámpírok léte a földön. De ez egy iszonyú hosszú történet. Ha elhiszik nekem, hogy a Cullenek nem ölnek embereket a vérükért, megteszik, hogy velünk jönnek a házukba, ahol megismerhetik az egész sztorit. Magától Carlisle Cullentől, aki közel háromszázhetven éve él közöttünk, és soha nem ölt meg egyetlen embert sem.
– Nem tudom, Peter?
– Fogalmam sincs doktor. Nem tudom, mennyire merjünk megbízni bennük.
– Ha meg akarnák ölni magukat, már halottak lennének. – mondta nekik Jacob – Bár ezzel megszegnének egy különleges szerződést, ami gyakorlatilag hetven éve biztonságossá teszi az Olympic-félsziget nyolcszáz kilométeres körzetét a vámpírgyilkosságoktól. Jöjjenek nyugodtan. Nem fogják önöket bántani. – Jacob hangjából annyi nyugalom és magabiztosság áradt, hogy nem tudtak nem bízni benne.
– Hát jó, megyünk!
– Ööö…, Peter! Veled van egy pici probléma. – szólt közbe, Angie. – Tegnap nekem Bella elmesélte, hogy különleges vagy a számára. Az illatod úgy csábítja, hogy megöljön, hogy alig bírja magát türtőztetni. Ha megkérlek, Jacobbal tartanál a másik kocsiban?
– Oszd meg és uralkodj? – kérdezett vissza Bencroft, cinikus hangnemben.
– Természetesen, erről szó sincs!
– Akkor miért nem Bella tart Jacobbal?
– Mert neki ugyanúgy kérdései lehetnek magához, mint Edwardnak.
– Zárjuk le a vitát, majd Bella eldönti, hogy képes-e egy kocsiban ülni Peterrel. Bella, képes vagy rá?
Nem örültem ennek a fejleménynek, de nem akartam eljátszani a minimális kis bizalmukat.
– Gyertek csak, majd hazáig nem veszek levegőt.
– Belement. Előre mondom, furcsa lesz! Bella a házunkig nem fog levegőt venni, hogy ne érezze Peter illatát.
– Ezt honnan tudod? –kérdezte kerekedő szemekkel Peter.
– Amit mi beszéltünk azt az anyám végighallgatta, az apám pedig valamelyikünk szemszögéből, szerintem, végignézte. Én pedig hallottam, ahogyan a kérdésemre válaszolt az autóban ülve. Még én is hallom az emberi szív dobogását több tíz méterről, ők pedig, hah… jobb, ha nem tudják!
– Hogyhogy nem vesz levegőt?
– A vámpíroknak nincs szükségük a levegőre, csak a szaglás és a beszéd miatt. De ezt mind meg fogják tudni, ha nálunk leszünk és még sok más érdekes dolgot a világról, amit nem is sejtenek.

Kellemetlen érzés volt lélegzés nélkül ülni, amikor megszoktam, hogy szinte ugyanúgy lélegzem, mint emberként tettem. De az még rosszabb lett volna, ha beszívom azon a szűk helyen Peter illatát, és esetleg nem bírok az ösztöneimnek parancsolni. Mielőtt kijöttek a házból Edward értesítette a fejleményekről az otthoniakat. Jane és Felix elmentek Esmevel és Jasperrel életük első vega vadászatára, míg Alec elindult vissza, Olaszországba. Sarah-t pedig szólította a társadalmi élete, így szomorúan bár, de szintén távozott tőlünk. Rosalie vitte el a Ferrarival. Az elfoglaltsága ellenére megígérte, hogy amilyen sűrűn csak tud, ellátogat hozzánk, mert mióta az élete megváltozott, ilyen jól még sehol sem érezte magát, mint nálunk. Angie-nek igaza volt, tényleg voltak kérdéseim, de levegő hiányában nem tudtam őket feltenni, ezért Edward tolmácsolta őket.
– Dr. Bencroft! Mit tud még erről a titokzatos férfiról?
– Miért, önök nem ismerik?
– Nem, mivel nem vámpír, az biztos. Néhány hónapja találkoztunk valószínűleg vele az egyik utunk során, és szerintem a kérdéses nővel. A nő viszont biztos fiatal, bár az alapján, amit mondott, könnyen lehet, hogy csak a mostani élete a rövid. Ez a fickó viszont, a gondolatai alapján nem ma bújt ki a tojásból, ha érti, mire gondolok?
– Tökéletesen értem. Sajnos semmi közelebbit se tudok róla, azon kívül, hogy a festmények képi változatához hozzáférek a neten.
Viszonylag normális, emberi sebességgel hajtottunk visszafelé, addig a pontig, ahonnan Charlie körzete kezdődött. Ott aztán Jacob és Edward nem bírt magával, kaján vigyorral az arcukon ráléptek a gázra mindketten. Hátranéztem egy pillanatra. Érdekes arckifejezéseket láttam. Angie félt, de láttam rajta, hogy tisztában van vele, biztonságos velünk száguldozni. A két vendégünknek viszont, szerintem, új alsóneműre lesz szüksége. Halálra váltak a tempótól, amivel mentünk, egymást előzgetve az erdei utakon. Dr. Bencroft szedte össze a bátorságát, hogy szóvá tegye a sebességet.
– Öö… Mr. Cullen, nem tart attól, hogy lefényképezik gyorshajtásért?
– Nem hiszem, hogy a radar mögött állást részesítené előnyben az apósom így péntek délután a horgászás helyett, Jacob apjával.
– Micsoda? Ebben a kisvárosban még a sheriff is vámpír?
– Nem, az apósom nem vámpír, de egy jó fél éve tisztában van vele, hogy mivé lett a lánya, és mik vagyunk.
A házhoz érve, végre a szél irányába fordulva újra lélegezhettem. Carlisle olyan vendégszerető volt, mint még talán soha. Meglepő volt a festményekkel kapcsolatos dolog. A mi szemünk sokkal pontosabban képes elemezni a látottakat, ezért teljes mértékben meg tudtuk állapítani, hogy a feltételezés helyes volt. A nőről meg kiderült, hogy a részleteket összerakva, tényleg, mintha reinkarnálódna. A legnagyobb meglepetésünk viszont akkor történt, mikor kiderült, hogy a képeken szereplő nővel teljesen azonos lehetett az a lány, akit a férfivel láttunk. A kíváncsiságunk nem bírt nyugodni ezért a kép alapján lenyomoztuk a nevét. Nem sok ember között kellett keresgélni. Megtaláltuk egy lány fotóját, aki csodaszámba menő módon, túlélte a családja halálos autóbalesetét. A kórházi jelentés elég fura dolgokat állított róla, viszont egy ideje teljesen eltűnt. A csodákkal csak az a baj, hogy természetfeletti lényekként, mi nem hittünk a csodákban, ezért tudtuk, hogy valami emberfelettibe sikerült botlanunk, aminek semmi köze a vámpírokhoz.